Alig jut énidő a magyar anyáknak és azt is inkább takarítással töltik – írja a NLC. Én akkor veszem észre, hogy borzasztóan fáradt vagyok, mikor elkezdek össze-visszabeszélni. Mint nyáron, mikor a sajátommal meg 4 kölcsöngyerekkel, babakocsival, rollerekkel, homokozóval haladtunk a járdán, és egy várakozó autóshoz értünk. A srác félig nyitott a ajtó mellett, a kocsija mellett állt, és én esküszöm azt akartam mondani: “Gyertek, gyerekek, kerüljük ki.” Ehelyett az csúszott ki a számon, hogy:
“Gyertek, gyerekek, ÜLJETEK BE.”
Ha láttatok már megrökönyödött férfit! 😄 Nagyon vicces volt és egyben jelzés, hogy pihenjek néha.
Máig (és még jó sokáig valószínűleg) visszatérő téma, hogy egy anyának mennyi énidő, pihenés jut, mikor realizálódik végre az otthoni feladatok igazságos elosztása. A fenti cikkhez annyit hozzáfűznék, hogy pici gyerekes, otthon lévő anyukákkal készült, szóval izgalmas lenne megnézni azt, mi van a már mindkét szülő dolgozik időszakban, akkor ki mennyi énidőhöz jut, mikor a család fenntartás már igazságosan eloszlott?
Én most egy teljesen más szemszöget képviselek, mert 6 évvel ezelőtt önszántamból lettem szingli anya: nekem természetes, hogy a gyerek körüli feladatok és otthoni munka mellett még az összes felelősség és döntés, önmagunk eltartása és a gyerekem jövőjenek építése, a minősegi programok és társasélet alakítása, saját célok és a vállalkozásom sorsa is az én kezemben van.
Direkt nem írom, hogy vállamon, hanem kezemben: mert nem teher, bár néha nehéz, hanem választott dolog.
Én vagyok az a nő, aki teljességgel érti az anyát, aki kimerülten a földre roskad, és tudja, hogy még most kell elkezdeni mesét olvasni, pedig reggel 5 óta nem állt meg…
És azt az apát is értem, aki 8-10 órában őrülten dolgozott a családjáért, számolt egy cég nevében, döntött emberek állásáról, és sorolhatnám, mert látja, hogy x+x+x az annyi, és a családnak még többre lenne szüksége.
Ezt az időszakot is élveztem: a babakocsit tolva futottam és közben hallgatva az éjszaka a telefonomra felmondott anyagot, tanultam is. Nem volt ember, akivel énidőn és teendőkön vitatkozhattam volna, csak jól csinálni akartam a feladataimat, mindennap fejlődni.
Aztán telt az idő és lett egy társam, és úgy gondoltam hogy mostmár ketten kell csinálnunk, hisz így döntöttünk!! Minden fenekestül felfordult, mert matematikailag kevesebb lett a feladat és a gond: viszont képbe jöttek a kimondatlan elvárások… Szóval mantráztam, hogy segíthetnéltöbbet, sosemészteérte, ugyanúgy egyedülállóanyavagyokminekvagyunk együtt, mikorleszegypercemmagamra… (Ezek a mantrák szerintem ősi szinten vannak belénk kódolva, nem véletlen persze:))
És aztán egyszer csak elég lett. Mert a közös-ségnek pont nem ez a lényege. Mert az odavágott dühös mondatok pusztítanak. A sérelem szétszakít. És egy este csak sírtunk és újra beszéltük a teendőket. Homályos elvárások helyett átnéztük a ki-mit-tud-beletenni listát, méghozzá a gyerekkel együtt. Hisz a nagyobb boldogságért vagyunk együtt!
És persze nem tökéletesen, de működik. Nincs tökéletes rend, de jól vagyunk otthon. Nincs mindig mindenki mindig toppon, de nem akarunk meghalni a fáradtságtól.
És a kiegyensúlyozott ember jobban tud figyelni másra is és önmagára is. Szóval én is látom, hogy jó neki ha eltűnik egy hétvégére vagy csak 1 napra. Ha csak hagyom bambulni. Cserébe pedig ilyeneket hallok:
– Mi kimegyünk kacsát etetni, te menj nyugodtan futni.
– Anya most ledőlt, maradj csendben.
– Ma később kezdek, elviszlek dolgozni.
Szóval:
Nem konklúzióval jövök és észosztással, hanem egy-két nagyon egyszerű tippel:
🤗 KOMMUNIKÁLJUNK! És hogyan?
– énüzenetekben (vagyis hibáztatás és vagdalkozás helyett a magunk érzéseit közvetítve)
– nyugodtan (letisztultan, egyszerűen, ehhez persze kell az önmagunk ismerete)
🤗 IGENIS LEGYEN ÉN-IDŐNK
– a miidők (gyerekkel, férjjel/pasival, barátokkal) jól feltöltenek, de igenis kell hogy csak magamat halljam, érezzem tudjam hol vagyok
– ha nem vagyunk tisztában a saját igényeinkkel, néha nem találunk vissza ahhoz a nőhöz, aki harmóniára törekszik és alkotni akar, akkor egyszer csak elveszítjük őt…
🤗 NÉZD MEG AZ APJÁT, VEDD EL A FIÁT
– fontos, hogy milyen szerepeket hoztunk és a párunk milyet hozott otthonról, ha az anya énideje, a munkamegosztás a kérdés: én boldogan jelenthetem ki, hogy a párom szüleinél az apa rengeteget foglalkozott a gyerekekkel és az anya sikeres volt a munkában. Egyértelműen jó is vele együttműködni.
– a mai napig találkozom olyan nőkkel az edzőteremben, akik fejében (és/vagy a párjukéban) a nők regenerálódása vagy mozgása a luxus kategória. Tudnunk kell 1.tudatosítani a régi “szabályokat” 2.átalakítani őket 3.átbeszélni a párunkkal, hogy mit szeretnénk
🤗 TÖREKEDJÜNK WIN-WIN HELYZETRE
Igenis létezik, hogy nem az egyik vagy a másik adja fel az elképzeléseit, hanem 3.megoldást találunk. Ehhez kell a másik helyzetének a megismerése is * illetve a kommunikáció, amivel kezdtük.
*Azért nagy siker az összes szerepcserés film, mint például a Nem férek a bőrödbe! mert az emberek sejtik, hogy a másik olyan feladatokkal küzd, amik éppúgy nehezek, tán a helyében fele olyan jól sem állnék helyt… Úgyhogy az ő szerepeit tisztelve, a sajátjaimat átgondolva tudok JÓL VÁLTOZTATNI.
Gondoljunk erre, mikor a karácsonyi vacsora vagy takarítás mikéntjén kapunk össze épp:))
Kellemes karácsonyt, sok empátiát, még több önismeretet és sikeres fejlődést kívánok mindenkinek:)))
Hámori Blanka
Edző, coach
Oldal ajánlása emailben
X
