Okt. 4. Ma vagyok 29 éves. Reggel óta zokogok, megállíthatatlanul. Korábban azt gondoltam, fájni fog, hogy pont a szülinapom reggelén megy el a gyerekem apás-hétvégére, de most ez tökéletes így. Mert használhatatlan vagyok. Legszívesebben magzatpózba kucorogva sírnék a kanapén estig, de persze nem fogom megtenni: hamarosan megmosom az arcom, a hajam, sminkelek és elindulok a terembe – istenments hogy bárki is megsejtse, hogy valami nem oké. Vagyis hogy semmi nem oké.
Persze nem a mai napról van szó. 29 évesnek lenni fura, de a probléma ezen túlgyűrűzik. Ez elmúlt évekre visszatekinteni: nyomasztó. Előre nézni: ijesztő. A közbülső időben pedig, vagyis a hétköznapokban, pedig reggeltől estig szorongok, SENKIVEL nem találkozom szívesen, és SEMMIT nem csinálok szívesen. A feladatokat – a legkisebbeket is – óriási kihívásnak érzem, és rettegek a kudarctól. Egyre több mindenben hibázok. Gyomorgörcsöm van a legkedvesebb emberektől is. A gyomorgörcsöt migrén követi, mindegy mennyit iszom, hogyan eszem, mennyit pihenek: hányásig menő migrénjeim vannak. Közben hihetetlenül dühös vagyok. Éjszaka rémálmaim vannak és egy ijedt, összezavarodott aggyal kelek fel, amíg le nem tisztul, hogy új nap kezdődött – és visszacsöppenek a szorongásomba. Néhány hónapja még legalább nagyítóval kerestem az apró örömöket a napjaimban – már ehhez sincs kedvem. Rezignáltam látom el a feladataimat, és alig várom, hogy vége legyen a napnak. A munkám, a blogírás, a sport nem tölt el örömmel. Sőt, újabb okokat adnak a szorongásra.
Összeomlások, majd készülődés és munkába menetel – a két kép közt 5 perc telt el
Tudom, hogy van probléma.
Ez nem puszta rosszkedv.
De most, mielőtt gyógyszerhez és terápiához folyamodnék, adok magamnak 30 hetet. Ez a szülinapi elhatározásom. Az utolsó esély, amibe kapaszkodom.
30 hét – 30 lépés.
Olyan dolgok, amiket jól esik változtatni, vagy nagyon kell változtatni – mert évek óta ugyanazok a feladatok, problémák jelzik ezt!
Tudom, kristály tisztem érzem, hogy gyökeres változtatásokra lesz szükség. Kifejezetten nagy dolgokat tekintve is, és egész apró, napi szintű kis szokásokat tekintve is. A hozzáállásomról nem is beszélve. Szóval jön. A 30. életév. A legfontosabb felismerésem pedig a szülinapomon, hogy az idő nem vár meg:
ha nem használod ki, nyomtalanul tűnik tova.
“A legnagyobb hiba, hogy azt hiszed, hogy van időd.”
Szóval 30 olyan dolgot találtam (mint írtam: kicsiket es nagyokat, kézzel fogható tetteket es belső folyamatokat) amiket TUDOM HOGY RENDBE KELL TENNEM. Azt nem tudom, hogy ez hoz-e nagy áttörést. Vagy bármi újat is. De most szükségem van erre a (fokozatos) változtatásra, hogy innen, a mostani lélekállapotomból el (fel) kerüljek. A lépéseket hétről hétre ebben a blogban osztom meg, mert ez kicsit személyesebb-anyukásabb-lazább, a holisztikus blogra továbbra is inkább már letisztult és főleg szakmai gondolatokat hagyok.
Úgy érzem, ha kiírom magamból jobb lesz.
Szóval:
Kedves Naplóm… Íme a következő 30 lépésem fölfele… >>> posztok
Kedves Stee, újra elolvastam a kommented, majd jelezz, hogy Te hogyan haladsz 🙂
Blanka, drukkolok, hogy sikerüljön a projekt! Hasonló cipőben járok én is, és követem majd az írásaidat 🙂 Esetleg nézz utána a mellékvese fáradtságnak, mert a leírtak alapján lehet, hogy az évek óta tartó stressz miatt ez is fenn állhat! Sok sikert és jókedvet, örömöt kívánok! Stee (Nagybetűs Élet blog)